Szokták mondani, hogy a matek azért jó, mert nem számítanak az érzelmek: a számokat nem érdekli ki milyen hangulatban van, mert az eredmény mindig konkrét: tehát egyértelműen lehet látni, hogy valamilyen számolás jó vagy sem. Azonban mint a legtöbb dolog az életben, ez sem ennyire fekete-fehér, vannak más árnyalatok.

Valójában még a matekozás is sokkal hatékonyabb lehet és maradandóbb tudást adhat, ha foglalkozunk közben a tanuló lelki világával. Az aktuális hangulata, érzelmei és motivációja befolyásolja például azt, hogy milyen kedvvel ül le a feladathoz, és mennyit halogat, mire hozzáfog. 

A tanulás alapvetően a kapcsolódásról, együttműködésről szól

A tanulás folyamata egy együttműködés a tanár, a gyermek és a szülő részéről, amelyben mindenkinek a maga feladata és szerepe egyformán számít. A tanár általában azon dolgozik, hogy felkeltse a tudásvágyat, elősegítse a tudás felfedezését és elsajátítását. A diák tanul, igyekszik, gyakorol. A szülő pedig igyekszik biztosítani a támogató hátteret minden szempontból.

Hamar meglátszódik, ha valamikor figyelmen kívül hagyják a gyermek lelkiállapotát. Elképesztő, hogy már az elsősöknek is hogyan veszhet el a lelkesedésük és a csillogó szemük, amivel kezdték az iskolát, akár pár hónap alatt. Hogyan történhet, mi vezethet idáig? 

Mi lehet az oka a lelkesedés és a kitartás elvesztésének?

Apróságnak tűnhet például amikor ismerős gyermekétől egyik tanára kérte, hogy szünetben pihenjenek, közben viszont adott szorgalmit. Javasolta továbbá, hogy gyakoroljanak, nehogy felejtsenek a szünetben. A tanár egymásnak teljesen ellentmondó utasításokat adott. Eredmény: teljesen összezavarodtak a szülők, gyerekek hogyan tesznek jót és milyen formában tudnak segíteni a gyermeküknek? Leüljenek gyakorolni az írást? De ahhoz kedve sincs sem a gyermeknek, sem a szülőnek. Vagy kérje számon a szorgalmit? Erre a gyermek is szól, hogy azt kérte a tanár, pihenjenek! 

Már komolyabb eset volt, amikor az elsős a kezét nem használhatta az órán a számoláshoz, hiába segítség, és neki még úgy kényelmes számolni. Úgy szóltak rá rendszeresen, hogy pár hónapon belül minden kérdésre összerezzent annyira félt egy esetleges szidástól. Alig mert megszólalni, ha valaki az véleményére volt kíváncsi. Hogy szeretnénk értelmes, jó lelkületű gondolkodó, önálló felnőtteket nevelni?

Velem is megtörtént

Jómagam megtapasztaltam mindkét végletet. Volt olyan tanárom, akinél megszégyenültem és bezárkóztam. És volt olyan is, akit imádtam és az óráin megnyíltam, önmagamat adhattam. 

Előbbinél a mai napig emlékszem, mennyire féltem, nehogy rosszat mondjak és kiderüljön buta vagyok esetleg. Okosnak tartottak és kitűnően tanultam, de hiába, mert azt éreztem, mintha a túlélésért küzdöttem volna minden nap. 
Mi történt, miért történhetett? Az következő történet példaként jól illusztrálja, milyen hatása volt a módszereinek.
Egyszer, amikor a lecke nehezebben ment szóban feleltünk. Én reszkettem, néztem magam elé a padra. Annyira lefagytam és zavarban voltam, hogy még szomszédaim súgását sem értettem. Hallottam, de nem tudtam összerakni, mit mondanak. Szégyellve mutattam otthon a fekete pontomat. 

Vannak jó példák is

Legkedvesebb tanáraim óráiról viszont megmaradt az érzés, mennyire vártam. Olyan légkört biztosítottak, hogy nem volt megszégyenítés, mégis elérték, hogy figyeljen a csoport. Nem volt ciki, ha valaki nem tudja rögtön az egész megoldást. Volt olyan tárgyam, amely óraszáma a legtöbb ember véleménye szerint borzasztóan kevés volt, mégis, akkor tanultam eddig a legrövidebb idő alatt a legtöbbet. Azért, mert számonkértek, a teljesítményünk alapján korrekten osztályoztak. Egy rossz dolgozat, hiba sosem jelentette a világvégét, hanem a következő alkalommal lehetett javítani. Azon dolgoztak, hogyan hozhatjuk ki magunkból a maximumot. Arra emlékszem, milyen lelkes voltam és élveztem, hogy önmagam lehettem, álarcok nélkül.

Miért történhet meg a félelemkeltés?

A történet érdekessége, hogy biztos vagyok benne, az elsőnek említett tanárom nem rossz szándékkal és nem tudatosan viselkedett számomra bántóan. Nem akart ártani. Valószínűleg csak azt tette, amit az akkori pedagógiai eszköztárával hatékonynak gondolt. Mindenesetre bennem maradandó nyomot hagyott, évekig tartott mire kihevertem azt az időszakot. Felnőttként, amikor elkezdtem tanítani sokszor gondoltam rá. Motivált, arra, hogy tanultam a motivációról, kerestem az eszközöket, milyen módókon kerülhetem el a megszégyenítést és hogyan hozhatok örömet a tanulás folyamatába.

A jövő (jelen modern) iskolája

Hiszem, hogy a jövő iskolája olyan, ahol a tanárok őszintén megkérdezik a gyerekeket, hogy vannak, és figyelnek a válaszra is. 

Ahol a tanárok nem kizárólag az aktuális teljesítmény alapján nézik a gyerekeket, hanem figyelembe veszik a képességeiket és az egyén fejlődési útját is. Nem zárnak be skatulyákba gyerekeket, és lehet változtatni az osztályzatokon, ha valaki szeretne és tesz érte. A tanárok nem beszélik ki a gyerekeket egymás között ítélkezően, és rájuk szólnak, ha ők egymás között ezt teszik.

Hiszem, hogy a tanóra nemcsak azt jelenti, hogy leülünk és meghallgatjuk Arany János életét, a II. világháború frontjait vagy hogyan számoljunk a törtekkel és oldjuk meg az egyenleteket. Hanem rászánjuk az időt és beszélgetünk a gyerekeket foglalkoztató kérdésekről is, amelyeket megválaszolva a tananyaggal is hatékonyabban haladunk.

Hiszem azt, hogy az a jövő, hogy az iskola foglalkozik a gyerekek, tanárok és szülők lelkével is és minden szempontból egy jobb életre készít.

És bízom benne, hogy van ilyen a jelenben is. Mert a jövő itt kezdődik.

Képek forrása: unplash.com